Tegyük fel, mi, fiatalok, hogy az életünk gyökerestül
megváltozik, nem lehetünk önmagunk. Egyformán kell kinéznünk, nincs
szólásszabadság, mindig 110%-osan kell teljesítenünk. Egy rossz mondat az életedbe
kerülhet. Jobb esetben börtön járna, vagy megkínoznának.
Felnőttként a férfiak
bármikor S.A.S. behívót kaphattak, ami a soha viszont nem látás ígéretét is
magában hordozta. A férjed, apád, testvéred, fiad, valamely kedves barátod.
Évekkel később sem volt túl rózsás a helyzet. Egyenruhában járó, csendben
lázadó, ugyanolyannak tűnő emberek. Mintha mindenki agymosáson ment volna keresztül.
Nem gondolhatnánk arra, hogy több legyen nekünk. Küzdeni a jólétért? Ebben az
időben felesleges volt. Mindenkinek mindenből ugyanannyi. S hogy ez kinek
pozitív, kinek negatív, az megint más dolog. S volt mégis, aki vágyott, hogy
kicsit több legyen neki. Akár csak eszmeileg is. Ilyen körülmények között
született meg Éva néni fejében a kapcsos könyv gondolata 1967 után. Illyés
Gyula szerint: „Kötelessége a művészeknek jelet vésni a kor falára!” Ebben az
időben ez a gondolat merésznek tűnt, sőt, a lehetetlennel határosnak, Éva néni
mégis belevágott. A hölgy széles ismeretségi körének, és határtalan
kitartásának köszönhetően neki könnyebb volt kissé, mint abban az időben bárki
másnak lett volna. Használható, jó minőségű papírt Magyarországon venni
lehetetlen volt. Így Éva néninek egy barátnőjéhez kellett fordulnia, aki
Párizsban élt, és egy könyvkötőhöz ment feleségül. Postafordultával érkezett a
papír. A borítót még a pécsi bőrgyárban készítették, s az akkor egyetlen pécsi
könyvkötő, Szécsey Margit kötötte be. Ilyenkor felmerülhet a kedves olvasóban a
kérdés: Miért is lett akkor ez kapcsos könyv? Nos, a hölgy úgy gondolta, hogy
akkor már legyen rajta egy kapocs, mint egy igazi emlékkönyvön. Egy ötvösművész
csinálta két ezüstkanálból.
Hallgatom az idős hölgyet, ahogy mesél. Tör fel
belőle a sok régi emlék. Meséli, hogy sajnálja, hogy eltűntek életünkből a magyar jelképek. Ez megmagyarázza, hogy a könyv miért Gróf Széchenyi István
szavaival kezdődik: „Kit Magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját
nemzetének, nem derék ember!” Nézem ezt az óriási, fenséges könyvet. A teljesség
igénye nélkül szeretném ismertetni mindenkivel, mit éreztem, és mit láttam.
Volt egyszer egy világhírű magyar zongorista. Kifejezetten meglepően festett a
művész úr. Nem olyan, mint amilyennek bárki képzelné. Alacsony termetű volt,
roma származású, valamint kifejezetten rövid ujjai voltak, amikről a körmöt az
ÁVO-sok sok éve letépték. A művészek közül mindannyian személyesen írtak,
rajzoltak a könyvbe, így ő is. Aztán ott volt egy híres, idős hölgy is. 100.
születésnapján írt a könyvbe. Bár már nem látott, szellemileg friss, optimista
hölgy maradt. Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonya.
A következő elismert ember: híres szegedi operaénekes, sajnos, már ő sem él. Lánya is országszerte elismert
színésznő. Igen, Gregor Józsefről beszélek. Véletlenül sem hagynám ki azt a
művészt, akinek a műveihez fel kellett nőnöm. Absztrakt stílusban készült
térplasztikája a Mecseken, a Pálosok előtt megtalálható. Ez volt az egyetlen
műve, amit kiskorom óta méltányolni tudtam. Valószínűsíthetően a Vásárhelyi
Győző név nem mond túl sokat a legtöbb embernek. A Victor Vasarely annál
inkább. A könyvben volt egy rajza is. Megérinthettem. Fura érzés volt. Mintha a
művésszel személyesen találkoztam volna. Felemelő érzés. A könyv még fejezetet
szentel II. János Pál pápa pécsi látogatásának és az EKF évének is. (Nem
mellesleg a logót Éva néni régi tanítványa, Czakó Zsolt tervezte). Weöres
Sándort, vagy Lázár Ervint se hinném, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Ők is
jelet véstek a kor falára. Éva nénit senki nem kötelezte, hogy bárkivel írasson
a könyvbe. Ő maga találta ki, kiket keres fel. Tehát a könyvben a hölgy
kedvencei vannak, akiket szeret. Tehát ez a könyv évtizedek munkája. A kezemben
volt, beleolvashattam. Megtisztelőnek éreztem. Remélem, hogy a könyv majd
annak idején megfelelő kezekbe kerül, a megfelelő helyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése